Fogjuk meg a saját kezünket!
Amikor egy szituáció kapcsán mély megérintődést élünk meg, elveszítjük a kapcsolatot Önmagunkkal.
Elengedjük a saját kezünket.
Ilyenkor elvész az a gyógyító fókusz, amely képes oldani a lelkünkben megszülető görcsöket.
Megfigyeltem magamon, hogy amikor igazán boldog vagyok, sugárzom és túlcsordul bennem az élet, a fókuszomat azon tartom ami éppen történik VELEM.
Magamból nézek kifelé.
Magammal beszélgetek, együtt vagyok a gondolataimmal és az érzéseimmel.
Ilyenkor én vagyok középen.
Az a fontos amit én érzek, amit én tapasztalok.
Az a fontos amire akkor és ott nekem van szükségem.
Ez nem önzés. Ez a mindannyiunk által kutatott kincs: az önszeretet.
Amikor egy helyzetben csalódottságot érzünk, ürességet, dühöt, vagy egy zsigeri, megmagyarázhatatlan fájdalmat, félelmet; megszűnik ennek az ön-egységnek az érzése.
Ezekben a helyzetekben egyetlen dologra vagyunk képesek: újra és újra pörgetjük a fejünkben lévő Miért nagyon rossz nekem c. kisfilmeket.
Nem ok nélkül "teszi ezt velünk" az elme. Sosem ok nélkül mutogatja a fájdalmainkat, a rögzült képeket. Változásra invitál bennünket.
Lejátssza előttünk a kielégítetlen szükségleteinket...
Ha a képek mögé nézünk, megláthatjuk mire van az adott helyzetben a léleknek szüksége. Szeretetre? Figyelemre? Érintésre? Elismerésre?
Teremtsük meg saját magunk számára ezeket az értékeket. Szálljunk ki a függésből és ne másoktól várjuk, hogy ezt helyettünk megtegye. Mutassuk meg hogyan kell bennünket szeretni. Hogyan kell gondoskodni magunkról, dédelgetni bennünket. Figyeljünk mi saját magunkra.
Legyünk mi a szükségleteink első körös kielégítői!
Minden, amit ezen felül kapunk már ajándék lesz, nem pedig létszükséglet.
Ha megvan a belső biztonság bennem, nehezebben zökkent ki egyensúlyomból egy bizonytalan élethelyzet.
Éppen ezért, fogjuk meg a saját kezünket! :)
Ha tetszett, amit olvastál, várlak szeretettel és hálával a facebook oldalamon:
